„És akkor a falióra, mintha tudta volna, hogy a csend már nem bírja tovább önmagát, háromszor köhintett. Nem volt ott senki, csak a nedves kabát a széken, amely még mindig emlékezett az esőre, és a szőnyeg, amely titokban próbálta elfelejteni a tegnapi beszélgetést. A teáskanna ekkor határozta el végleg, hogy nem fog többé sípolni, mert minden síp egy elveszett madárnak hangzott a szomszéd kertben. Az ablak mögött a levegő szürkén reszketett, mintha valaki valaha ránézett volna, és azóta nem mer változni.”
Nem csak arról, hogyan, hanem arról is, mikor nem.